A legnagyobb sérülés, ami egy gyereket érhet, ha vágya, hogy szeressék,
és szeretetét fogadják el, nem teljesül.
(John Bradshaw)
Mindenszentek pirkadatán a kelő Nap igencsak elcsodálkozhatott, ha a Budapest–Debrecen autópálya-szakaszt leste. Ha máson nem, egy „nyakig sáros” Mitsubishi kisbusz láttán. Utasai, azaz mi, a csomagokkal degeszre tömött autóban úgy húztuk meg magunkat, mint kismadarak a fán. Mégis hamarosan életre szóló élményben részesülhettünk. Néhány óra csak a távolság, és el is érkezünk arra a helyre, ahol őszi szünetünk felét töltjük. Átlépjük a Maros-Torda megyei Szováta határát, majd a Böjte Csaba-féle Szent József Gyermekotthon küszöbét, és belépünk „Csodaországba”. Épp most nyílik a ruhásszekrény.
Szabolcs: Magunkról annyit, hogy a tudomány széltét-hosszát átfogó érdeklődésű egyetemisták vagyunk: szociológusnak, nyelvésznek/tanárnak, jogásznak, óvónőnek, matematikusnak, sőt teológusnak is készülő fiatalok. Együttlétünk apostoli: nemcsak mert küldetésben jártunk, hanem azért is, mert közösségünket erősítette, ahogy elemózsiánkat, gondolatainkat, érzéseinket és tehetségünket is megosztottuk egymással.
Mica: Első este, még ki sem csomagoltunk, máris több tucat szülői szeretetre éhező kisgyermek várt minket az otthon ebédlőjében, akik az első percekben nekünk estek, hozzánk bújtak, bevontak a játékaikba, szóval birtokba vettek bennünket. Érezhetően törődésre vágytak mind. De úgy, mintha sokévnyi elmaradt szülői simogatást szerettek volna percek alatt pótolni. Az önzetlenül adott szeretetet pedig hatványozottan kaptuk vissza tőlük.
Szabolcs: Amikor éppen nem csoportfoglalkozást tartottunk, akkor a zenészek próbáltak, az ügyes kezűek sólisztgyurmáztak, rajzoltak a gyerekekkel; többen a vetélkedő megtartásán törtük a fejünket, tábortűzre készültünk, kora reggel murokért (sárgarépáért) és pityókáért (krumpliért) mentünk a piacra, hogy a frissen leesett hóból a gyerekek hóembert építhessenek.
Mica: A közös programok közül elsősorban a sokféle játékot emelem ki, de majdnem ugyanannyit énekeltük is a Bogárban ismert énekeket gitárral, furulyával és szaxofonnal fűszerezve. A lelkigyakorlat alatt nem hiányoztak a lélekfürkésző csoportbeszélgetések, sem a rendhagyó esti imák. Sőt a kemény, napi háromórás tanulásban is segítettünk. Ottlétünk része volt az esti népmesemondás is, amelyet magunk játszottunk el nagy nevetések közepette. De a kiabálós-gőzkieresztős tábortűzön túl említésre méltó az első hó ihlette hóemberépítő-verseny is. Az utolsó este fénypontja pedig egy nagy vetélkedő volt sok-sok „édes” nyereménnyel.
Szerencsére bőven akadt idő a kötetlen beszélgetésekre is. A legszívszorítóbb párbeszéd is egy ilyen alkalommal, ebéd után még az asztalnál maradva hangzott el. Kisebb társasággal beszélgettünk ottani életükről és a múltjukról. Maguktól beszéltek, nem nagyon kellett noszogatni őket, csak hallgattam a szomorú történeteket. Egy kislány tette fel végül nekem is a kérdést:
– … és a nevelő bácsinak van apukája?
– Igen, van.
– És anyukája is?
– Anyukám is van – bólogattam, és kicsit úgy éreztem magam, mint valami kiváltságokban gazdag nemes.
– De jó a nevelő bácsinak! – sóhajtotta olyan szívszaggató hangon, hogy akkor és ott bármit megadtam volna, hogy annak a kislánynak is legyenek szülei.
Egy másik történet, amikor Futárpostát játszottunk a csoporttal. (Azaz egy valaki kitalál egy hosszú mondatot, megsúgja a mellette ülőnek, aki tovább súgja, majd az utolsó hangosan kimondja. Ha sokan játsszák, törvényszerűen eltorzul a mondat, amin nagyot lehet nevetni.) Viszont ilyen még nem történt velem, amióta ismerem ezt a játékot: Egy kisfiú „Tegnap apukám értem jött az autónkkal, és hazavitt a falunkba a családunkhoz…” mondata a kör végére sem változott semmit… Mindenki megértette és tökéletesen továbbadta. Nos, úgy tíz éve nem sírtam már, de most közel kerültem a könnyezéshez.
A legtöbb megnyilvánulásukban olyan egyértelműen vágytak a törődésre (legyen az egy simogatás, egy ölelés vagy egy puszi), hogy azt mi ki sem elégíthetjük soha, legfeljebb enyhíteni tudtuk a szülők hiányából fakadó szeretetéhségüket. Amit tudtunk, megtettük: szerettük őket, ők pedig viszonozták ez.
Egyértelmű, hogy még visszatérünk Szovátára.
Fél Szabi és Mica
Információk az Alapítványról: www.devaigyerekek.hu
Bankszámlaszám: 10300002-20145639-00003285
Adószám: 18106802-1-41
Képek Szovátáról itt!
